|
|
|
Eukarisztikus imaélet
|
|
|
Isten nem hasznos,
nem szükséges,
nem látványos és
az ember nem igényli Őt
a "sikereihez"...
Mégis a szokásaink börtönében
nem találunk-e egy vágyat, amiről nem tudjuk
honnan jön és amit semmi sem tud
eltüntetni?
Nem olyan ez, mint egy szomjúság,
amely arra késztet, hogy igyunk a forrásból?
Nem olyan ez, mint egy meghívás
az ismeretlen felé? |
|
Megnyílni a Másik felé... mások felé
Nem, az embernek nincs szüksége Istenre, és mégis, keresésére
indul, önmaga legmélyén...
mint egy olyan találkozásra valakivel, aki feléje jön...
|
És az imádság az a kis ösvény, amely szívünk és történetünk
mélyén
elvezet minket a Másikkal... a másokkal... való találkozásra.
Az imádságnak nincs más útja, mint ami a történetünk
útja és ezen az úton nincs más, mint...
|
|
|
|
hallgatni,
kockáztatni,
virrasztani a reménységben. |
Az egész napunk imádsággá válik, amikor
osztozunk a mai világ emberének munkájában és reményében,
amikor meglátjuk ezeket az egyszerű gesztusokat, befogadjuk
ezeket a gyorsan eltűnő pillanatokat és Isten kezébe
helyezzük őket.
|
|
 |
"Dicsőítelek, Atyám, ég és föld
Ura,
hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és
okosak elől, és kinyilvánítottad a
kicsinyeknek. (Lk 10,21)
Ez volt Jézus imája.
Ez a miénk.
|
Megosztani és megérteni, ami a ma
emberének szívéből feltör,
a létért való küzdelmeit, az élet értelmének keresését,
az elismerés vágyát...
és ezeket Isten elé tenni, önmagunkkal együtt... |
|
|
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"
"Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!"
Ez volt Jézus imája.
Ez a miénk.
|
Mégis, nagyon jól tudjuk, hogy nem tudunk
úgy virrasztani és szeretni,
mint Jézus, pedig Ő egy olyan jelenlétre hívott meg, amely
nem erőlteti rá magát a másikra.
De oda tudjuk Neki adni a saját hatalmunkról szóló illúzióinkat...
és ekkor Ő képes velünk virrasztani, és szeretni bennünk,
"hogy az embereknek életük legyen, és bőségben
legyen."
(Jn 10,10) |
|
|
|
Az Eukarisztia az önmagát adó
Jézus.
"Micsoda boldogság! Isten velünk, Isten bennünk,
Isten, Akiben mozgunk és vagyunk, Isten, Aki két méternyire
van tőlem a tabernákulumban. Ó, Istenem, mi más kell
még nekünk!"
( Charles de Foucauld)
|
Engedjük Jézust élni magunkban.
"Urunk azt kéri tőlünk, hogy engedjük folytatni magunkban
azt az életet,
amelyet a földön a Szent Szűz méhében kezdett el.
Engedjük élni magunkban, hogy folytassa bennünk názáreti
rejtett életét,
hogy folytassa bennünk szegényen megélt életét,
engedjük, hogy folytassa bennünk egyetemes szeretetének
életét,
engedjük, hogy folytassa alázatosan megélt életét, hűségünk
által engedjük,
hogy befejezze áldozatát, ’befejezze bennünk, ami hiányzik
szenvedéseiből’,
engedjük, hogy buzgóságunk által a lelkek folytathassák
a művet:
" tüzet gyújtani a földön".
Virrasztásaink és imáink által hagyjuk, hogy Ő folytathassa
bennünk
"az éjjeleken át tartó Isten-imádást".
...Tegyünk úgy, hogy létünk minden percében mondhassuk:
" Élek, de már nem én, hanem Jézus él bennem."
(Charles de Foucauld) |
|
(Az idézetek Michel Lafon: Imádság 15 napon át Charles
de Foucauld c. könyvéből valók.)
 |
|
|
|
^^^
|
|
